Rézüstben, több órán át kavargatva, semmi cukor, semmi tartósítószer nélkül, úgy, ahogyan dédanyáink, nagyanyáink készítették több évtizeddel ezelőtt.
A zamatát, az illatát nem is részletezem...
Szeretem az előkészületeket... Első nap lerázzuk a fákról a termést, kosarakba szedjük és kihordjuk a pincébe. Második nap megmossuk és " megropogtatjuk", ahogy szokás nálunk fele mondani, ki szedjük a magját a szilvának. Ugyanezen a napon ki mossuk a rézüstöt, kikenjük disznózsírral és beleöntjük az első tál megmosott, megropogtatott szilvát. Amikor az kezd főni, utánaöntjük a következőt, és ezt addig öntögetjük, amíg az összes szilva az üstbe nem kerül. Ezután főzzük még pár órát, majd kióltjuk a tüzet alatta, hogy oda nem süljön. Harmadnap ismét tüzet rajtunk alá és addig főzzük, amíg olyan kemény nem lesz, hogy kiemelve a kavargató lapátot megálljon rajta a szilvaíz.
A legfontosabb dolog a kevergetés! Egy percre sem szabad kevergetés nélkül otthagyni..
Imádják a gyerekek is, mi is.
Házikenyér, szilvaíz, és egy nagy csupor tej...
2 megjegyzés:
Gyerekkoromat juttattad eszembe! Mi is mindig főztünk szilvalekvárt és imádtam.
Nálunk a félig elkészült lekvárt ciberének nevezik. Mi gyerekek mindig azt vártuk, hogy minél előbb ehessünk belőle. Igen finom volt!
Nagyon jó hangulata volt ezeknek a lekvárfőzéseknek!
Most már akkor főzhetitek majd a finom lekváros derelyét belőle. Nálunk a szilvalekváros-diós rakott tészta volt a sláger. Azóta se tudok olyan finomat főzni.
De jó :) örülök, hogy megosztottad élményedet velem....
Megjegyzés küldése