7.

A reggeli csendben, amikor már első alvásra ringatom a mi Legkissebbikünket, pakolgatok közben, két ringatás között. Próbálom felszámolni a nagy rendetlenséget, ami egy ilyen reggeli elindulás után marad rám...Vetetlen ágyak, itt ott ottfelejtett ruhadarabok... Egy két pohár, csésze itt ott. A konyhában félbe-szerbe maradt mosogatás-elpakolás... Két, roskadásig,telerakott ruhaszárító... Tele vasalós kosár... sőt, tele szennyeskosár is...pedig 2 nappal ezelőtt még üres volt...

A nappali, pedig az esti teázást, valamint félbemaradt gömbkészítést mutatja...

Első gondolatom, őszintén, az, hogy melyik felének kezdjek neki gyorsan ( pedig most, az Adventben kellene lelassúlni egy kicsit), míg alszik a Legkissebb. Erre már nyöszörög is a hintában, megyek vissza ringatom...

Második gondolatom az, hogy legszívesebben én is aludnék egyet, amíg  ő is alszik.

Aztán hirtelen az a gondolatom jön, ki is mondom a páromnak, hogy minden nap hálás kell legyek azért, hogy van akikért mindezt csinálnom... Ha így fogok hozzá, már teljesen másképp csinálom. És gyorsabban is meg az egész. Nem lennék boldogabb, sőt sokkal boldogtalanabb, ha mindig rend lenne a lakásban, csak néha néha kellene mosnom, vasalnom... 

Annyi sokan vannak, még a közvetlen környezetemben is, akik évek óta gyermekáldásra várnak... Minket pedig a jóIsten már három egészséges gyermekkel is megajándékozott...

(Ez  ma biztosan bekerül a hálanaplómba!) 

Így, ezzel a gondolattal, már teljesen másképp folytatom a reggeli káosz felszámolását... Szépen lassan. Csendben. Magamért. A Piciért. A Nagyobbakért. Őérette. 

Pakolgatás közben ki-ki nézek az ablakon. Csodálom ahogyan percről percre oszlik el a reggeli köd. Ahogyan egyre távolabb és távolabb ellátok. Aztán fölfedezek egy legalább 5 méteres pókhálót?!, nem is tudom mi lehet. Úgy néz ki mintha egy vékony, fehér cérna lenne kihúzva. Az egyik tujafenyő csúcsától indul és a rózsabokorhoz kapcsolódik. Megpróbálom megörökíteni, nem sok sikerrel. 

Aztán észreveszem, hogy egyre jobban kezd minden a helyére kerűlni... Már mos a mosógép, elindítva a mosogatógép. A két ruhaszárító le szedve. A lelkem pedig nyugodt. Már várom haza a Nagyokat. Pedig csak most mentek el. És máris hiányoznak...

Nem tudom mennyire látható a képen az én felfedezésem...