Közel húsz éve, a temesvári éveim alatt írt naplóim kerültek elő karácsonyi nagytakarítás, rámolás közben. Le is ragadtam mellettük. Lelkem legmélyebb kis fiókjaiba is bejutottam.
Nem tudom mikor telt el az a húsz esztendő. Ha visszatekintek a húsz évvel ezelőtti énemre, csodálom a bátorságomat. Nem, nem érzem beképzeltnek magamat. Tényleg csodálom azt a merészséget, amellyel elkezdtem az egyetemet Temesváron, annyi román nyelvtudással amivel én akkor rendelkeztem. Otthonomtól 420 kilométerre, távol szüleimtől, testvéremtől, nagyszüleimtől. Távol a szerelmemtől. Alig 18 évesen. Gyermek voltam még, aki felnőttnek képzelte magát.
Mostmár tudom, azért mertem belevágni, mert nem tudtam mire vállalkozom. Nem tudtam, hogy hónapokig fogok sírni esténként a párnámba bújva. Nem tudtam ennyire tud fájni valaminek vagy valakinek a hiánya.
És mennyire igaz ez a kis történetem ha az élet bármiféle döntésére gondolunk.
Sok megpróbáltatás, döntés elé állít az élet. De sokszor fel se tudjuk mérni mit vállalunk. A hitünk adja meg döntéseink igenjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése