Annyi szomorúság történt a nem közvetlen környezetünkben a hétvégén, hogy nehezen tudom összeszedni gondolataimat, érzéseimet. Az adventi út kezdete óta szép lassan épülő, készülő, szépülő lelki békém egy szempillantás alatt vált köddé. Apró darabokra törött.
Még most, így közel két nap után, sem térek magamhoz.
Sajnálom a fiatal nemzedéket. Sajnálom a szüleiket. Fájdalom van a szívemben.
A bánat, a keserűség, a kilátástalanság, a depresszió, a feldolgozatlan lelki sebek hatalmas méretű tragédiába torkollhatnak.
A vádaskodás ilyenkor kishitűségnek számít.
Mégis vannak dolgok, amikről nagyobb bűn hallgatni, mint beszélni. Vannak dolgok amikről beszélni k e l l.
Egy egészséges társadalom nem engedheti meg, hogy megtörténjen egy ilyen dolog. Mi szülők, pedagógusok, papok és lelki atyák, tanárok és nevelők, fiatalok és idősek, gazdagok és szegények, egyedülállók és házasok, vagyunk felelősek ezért.
Nyitott szemmel kell járjunk, hogy észre vegyük amikor valaki segítségre szorul. A lelki segítséget pedig sokkal nehezebb észre venni. Azt érezni, megérezni lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése