23.

“A várakozás művészetéről

Várni nem tud mindenki. A jóllakott, a megelégedett, a másokra nem gondoló ember nem tud várni. Csak azok tudnak várni, akik nyugtalanságot hordoznak magukban, s azok, akik tisztelettel tekintenek fel Arra, Aki a legnagyobb ezen a világon. Adventet csak az tud igazán ünnepelni, akinek nem hagy nyugtot a lelke, aki szegénynek és tökéletlennek érzi magát, s aki valamit megsejt Annak nagyságából, akinek el kell jönnie, Aki előtt csak szégyenkező alázatban állhatunk meg, s várhatjuk azt a pillanatot, amikor odaér hozzánk – Ő, az igazi Szent, a jászolban Gyermekként megjelenő Isten. Mert az bizonyos, hogy Isten jön, az Úr Jézus jön, karácsony jön, örvendj hát, keresztyénség!... Amikor a korai idők keresztyénsége az Úr Jézus visszajöveteléről beszélt, akkor először mindig az ítélet nagy napjára gondolt. És bármennyire is idegennek tűnik számunkra ez a gondolat, tudnunk kell, hogy ez eredetien őskeresztyén elgondolás, s komolyan kell vennünk… Isten jövetele igazából nemcsak örömüzenet, hanem nagyon is megrettentő és megrendítő hír azoknak, akiknek van élő lelkiismerete. Csak akkor tudjuk igazán felismerni e jövetel jótéteményét, ha felfogjuk az esemény megrettentő voltát is. Isten jön – belép a gonoszság sűrűjébe, a haláltól sebzett világba, megítéli a gonoszt bennünk és a világban is. Pontosan azzal szeret minket igazán, hogy megítél, ezzel tisztít meg, szentel meg, érkezik meg hozzánk kegyelmesen és szeretettel. Olyan boldoggá tesz, mint amennyire csak a gyerekek tudnak boldogok lenni.
Adventet ünnepelni azt jelenti, hogy tudunk várni. A várakozás olyan művészet, amit türelmetlen korunk elfeledett.  Még alig fakadt ki a szirom, máris gyümölcsöt szeretne szedni a fáról. Ám a mohó tekintet gyakran félrevezet, hiszen a látszólag érett gyümölcs belülről még nagyon is zöld, éretlen. A tapintatlan kezek az ilyen gyümölcsöt érzéketlenül elhajítják, mivel csalódtak benne. Aki nem ismeri a várakozás kissé fanyar lelkületét, azaz a remény pislákolásának állapotát, az nem fogja soha átélni a beteljesedés teljes áldását, örömét. Aki nem ismeri, mit jelent az, hogy a nyugtalanság ott rejtőzik az élet legmélyebb kérdéseiben, saját életünkben, s nem tud vágyteli várakozással készülni arra a pillanatra, amikor lelepleződik és feltárul az igazság, az semmit sem tud annak a pillanatnak a dicsőségéről, nagyszerűségéről, amelyben a világosság álmokat betöltve ragyog fel. Aki pedig nem igyekszik elnyerni valakinek a barátságát, szeretetét, s várakozva-vágyakozva kitárni lelkét a másik lelke előtt, míg az a másik valóban megérkezik, beköltözik hozzá, annak örökre ismeretlen marad az a legmélyebb áldás, amit két lélek eggyé váló élete jelent. Márpedig ezen a világon igenis tudnunk kell várni a legnagyobb, legmélyebb, leggyengédebb pillanatokra, hiszen ezek nem a zúgó viharban születnek meg, hanem a csírázás, növekedés, a létrejövetel, a születés isteni törvényének engedelmeskedve – halkan…” ( Dietrich Bonhoeffer).